- Nagyon büszkék vagyunk rád, hogy ezt a helyet választottad továbbtanulásnak. Igazán megtisztelő az egész családra nézve! - mondta büszkélkedve édesanyám. Már hatodjára ebben a fél órában.
- Én még mindig nem értem, hogy ebben mi a megtisztelő - böktem ki.
- Luna, ne butáskodj. Egyetlen ilyen iskola az egész kontinensünkön. És te most épp oda tartasz!
- Jaa, de nem olyan nagy durranás - vágtam rá, majd bámultam ki az ablakon tovább - Amúgy is, elhallgatnátok végre, légyszíves, az iskoláról? Csak még idegesebb leszek.
Igen, igen, igen, egy egészen pofás iskola, de nem kell a gyerek fejét teletömni ezzel! De azért már érzem, hogy néhanapján jobban szeretném, ha hülyeségekkel tömnék a fejem órákig, minthogy többszáz kilóméterre legyek tőlük.
Az otthonomtól.
A családomtól.
Egy része az agyamnak azt mondja, hogy még van idő visszavonni a kérvényt. Egy másik része az agyamnak azt mondja, hogy fél. Egy harmadik része az agyamnak azt mondja, hogy ne félj. Egy negyedik része az agyamnak azt mondja, hogy tuti jó lesz. Egy ötödik részének az agyamnak kurvára elege van a sok negatív, fölösleges, és úgysemfogmegtörténnisoha gondolatokból.
- Kicsim, biztos mindent elpakoltál?- kérdezte aggódó hangon anya.
- Biztos, biztos! Átnéztük négyszer, nem emlékszel?
- Susan, minden rendben lesz vele, ne idegeld mégjobban - szólt közbe apa.
- De majd minden nap hívjál! Vagy írjál sms-t. Vagy e-mailt. Értesíts minket mindenről!- folytatta tovább anya.
- Oké anya, elég volt, többször nem kérjük ezt az útmutatósdit - szólt apa. És volt sikere? Nem. Elvégre anya, az anyák sosem nyugodnak meg, az anyák mindig aggodalmaskodnak, mert törődnek.
Pár óra múlva megérkeztünk a Farer Than Future Campus-hoz. A neve kétszázezer-százalékban leírja az iskolát. Eszméletlen az egész. Itt van a jövő. Az orrom előtt.
A kapu előtt állt egy csomó rendőr, és egy kedves mosolyú nő.
- Westside kisasszony, és a családja, igaz?
- Igen.
- A meghívóját mutassa fel az épületben levő recepciónál, balra - mutatott balra a hölgy.
- Köszönjük - szólalt meg anya, majd arrébb léptek az őrök a bejárattól. Követtük a nő utasításait, majd leadtam a meghívót, oklevelet, személyit a recepciónál. Ebből az utóbbi kettőt vissza is kaptam, egy kulcs és névjegykártya társaságában.
- Mégis honnan tudták azok a nők, hogy kik vagyunk?
- Biztos valami olyan szemüveget viseltek, amit iderángattak a kétszázezer-év-múlva világból - mondta apa, majd elindultunk a lift (?) felé.
- Két emelet van, és nincs lépcső, csak lift?! Egy ilyen kell a házunkba is - csodálkozott apu.
- És ha esetleg tűzriadó lesz? Akkor hogy fér be két liftecskébe többszáz ember?! - pánikolt anya.
- Biztos van valami nagyon tutkó láthatatlan létra, minden ablak alatt - mondtam. Kinézhető.
A szobám a kétszázötös volt, majdnem a folyosó legvégén. Az ajtó mellett volt egy apró kis scan-elő, ahova fel kellett mutatnom a névjegykártyámat. Ezután, eltolódott jobbra az ajtóm, és beléptünk a szobámba. Autómata légkondi, autómata tv, autómata fény, minden autómata volt. Két ágy volt a szobában, a legközelebbit az ajtóhoz választottam.
- Úgy hallottam, hogy fiú-lány párosítás van, szóval ha lesz vele valami gond... - szólt apa.
- Elengedsz tanulni többszáz kilóméterre tőletek, de nem hagysz egy fiúval egy szobában élni?
- Igazad van. Menjünk haza - poénkodott.
1940. február 2.
- Vészhelyzet a keleti bázisnak! Ismétlem, vészhelyzet a keleti bázisnak!
- Részletezzen Ezredes - hadarta Halter.
- Két tucat tank, és készülnek lőni felénk ágyúgo-
2005. április 5.
- Ez régen egy kokós sikátor volt, nem?
- Ja.
- Kéne építeni ide valami faszát!
- Ja!
kövit gyorsaaaan*-*
VálaszTörlés