Már eltelt egy nap. Egy nap, vagy nyolcszáz kilóméterre az otthonomtól, a barátaimtól, a megszokott életemtől. Azonkívül, hogy komoly okkal nem engednek ki az őrök az épületből, szabad vagyok. Befesthetem a hajam hupililára, bekokózhatok, cigizhetek, kocsmázhatok. Mint hatalmas Josh Dun rajongó, be is fogom festeni a hajam. Nem tudom milyenre, amilyen most neki.
A szobatársam még nem érkezett meg, izgulok. Nagyon. Egyáltalán nem vagyok jó ilyesmikben. Vagyis, szobatársasdit jászani egy ellenkező neművel. Arra gondoltam, hogy mi nyugtat le engem. Egyszerű válasz, a kaja. Gyorsan kéne zabálnom valamit.
A liftek mellett van egy térképe az épületnek, követtem a kantin felé vezető utat. Nem volt szinte semmi, csak pár szenya, és üdítők.
- Elnézést, mikor lesznek itt új kaják? - kérdeztem a kantinos nénit.
- Majd szeptember közepén. Nem olvastad el a bejelentéseket, kislány? - mondta kedvtelenül a néni, majd egyből elindultam hátrafele. Kicsit mogorva az a nyanya, onnan se fogok venni semmit. Egyrészt. Másrészt meg az árak pokoli drágák. Megyek inkább Subway-be.
- Hova is szeretnél menni kishölgy?
Vagy nem.
Hátrafordultam, majd egy írtószexi őr állt mögöttem, egy fegyverrel a kezében.
- Subway-be mennék kajáért - feleltem komoly hangon.
- Innen nem megy senki se ki, se be - lépett hozzám közelebb.
- És azok a diákok, akik még nem érkeztek ide?
- Nem te határozod meg a szabályokat. Ott a kantin, elégedj meg vele - válaszolt.
- Dave, fiam, még nem vagyunk teljesen beépítkezve. Nincs semmi veszély, ami fenyegetne. Engedd ki, kérlek - jött ki az épületből egy nem annyira idős férfi.
- Elnézést, uram - lépett hátrébb az őr, lesütött szemekkel.
- Üdvözöllek a campusomban. Mr. Pauley vagyok, ennek az egész művnek az alkotója. Ne aggódj a fiúk miatt, nem mindig ilyenek. Szinte még semmi sem stabil az energiaközpontban, és nem tudják mit szabad, és mit nem. Menj nyugodtan ahova szerettél volna.
- Rendben, köszönöm szépen. Megtiszteltetés volt magával szavakat váltani - próbáltam udvarias lenni, mire egy halvány mosollyal bólintott, és én kimentem a kapun.
Azt gondoltam: hogy lehet ilyen szigorú egy olyasvalaki, aki úgy néz ki mint egy szupermodell?
Azt gondoltam: csak enni mentem volna, nem taposóaknákért, majd betelepíteni őket az épületbe.
Körülbelül fél óra múlva értem vissza a campusba. Mondjuk nem csak a Subway-ben voltam, de erről senkinek sem kell tudnia. Egy hatalmas szatyrot cipeltem magammal: csomó chips, kekszek, mindenféle színes hajfesték, egy új púder (a régi beleesett a szemétleöntőbe, "ismeretlen okokból", pedig milyen drága volt), és két szelet pizza. A kapun áthaladva, hirtelen egy éles és fájdalmas ütést éreztem.
- Basszus!- kiáltottam.
- Vigyázz a szavaidra. Te Jézus Isten mit csináltál?- mondta, asszem, Dave. Megvágtam a kezem a kapuban.
- Jól vagyok, hagyjál!- küldtem el magamtól.
- Nem te mondod meg nekem, hogy mit csináljak! Gyere - indult el az épület fele. Ledobtam a csomagom a földre, majd tétovázás nélkül, követni kezdtem őt.
Sejtettem, hogy az orvosi terembe visz.
- Mindjárt nyomtatok neked egy oklevelet. Te vagy az első, aki megsérül a campusban - mondta az őr.
- Dave, hagyjad, bárkivel megeshetett volna. Elnézést kérek a tulaj nevében is, azonnal jelentést teszek a kapuval kapcsolatosan - mondta a nővér, majd kapkodott a kezem fölött mindenféle hülye kenőccsel.
- Ez fájni fog - mondta Dave, majd megragadta a kezem.
- Mi?- figyeltem fel egy erős csípésre - Ez mi a franc volt?! - emeltem fel hangom.
- Ez egy régi, folyékony, növényből előállított "lötty", amit még az első világháborúban találtak fel. Nagyon kevés ilyen van nálunk - magyarázott.
- Értem - bólintottam.- Nem volt olyan rossz azért.
- Hát tényleg nem, csak majdnem kiestek a szemeid - mosolyodott el Dave.
- Hé, biztos jól vagy? - kérdezte Dave a szobaajtóm előtt.
- Igen - válaszoltam nyugodtan.- De miért érdekel ez ennyire?!- kételkedtem, felhívó hangon.
- Hát... Ööö...- vakarta meg tarkóját.- Csak bepánikoltam a láttán, és ideges voltam mostanig érted - válaszolt.
Elpirultam.
- Köszi az aggodalmaskodásod, de jól vagyok. És köszönöm a segítséged - mondtam, majd beléptem a szobámba.
